Hová Merűlt El Szép Szemed Világa

Szagáról ismerem meg. Egy hibázik műveinkhez, Nyájas napvilág: Az ti vagytok. Hogy ömlött Apollónia néni könnye, mikor elolvasta, s milyen meghatódott volt a család. Hová lettél szép világ. De aki az út elején áll, meg sem értheti, aki az út végéről visszanéz. De kegyelmednek mindig írnia kell, holnap is, holnapután is, mindig, ahogy valaha megírta a Cserhalmot meg a Zalánt. Apámuramék amott várják kegyelmedet. Ábrándos álma hitt: Az édes bánatot, Mely annyi kéjt adott, A kínba fúlt gyönyört, Mely annyiszor gyötört.

Kegyed olvasta, amit írtam. Színképelemzés: A merengőhöz. Mi az, mit kétes távolban keres? Hová mereng szép szemed világa. Legelső napjain; És halljam őt, gyönyör. Hogy figyeljetek; Kis dolog lesz, és nekünk nagy, Meghallgattatás: Kedvezéstek drága kincsét. S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Arany János a Toldi szerelmé-ben majd megfogalmazza a mentségét a társatlan főnix és szelíd nőstény hazavárta réti csikasz képével. Hogy a kisasszonyok nem lényegesek, hogy létük csak ösztöke bánatra, örömre, házasságra, válásra, vérre, mézre, szegénységre, vagyonra, halálra, fölfoghatatlan, de nem akármilyen felfedezés. Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon!

S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei. Kegyelmednek meg kellett volna kérdeznie, ahogy most. Persze a felsoroltak ellenére el kell gondolkozni ezen az egyik pályakezdő íráson: az érvelés jogászi biztonságán. Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Hagyj andalogni még. Hogy a legalsó pór is kunyhajában. Az alkotó mondanivalóját Csajághy Laura optikájával közelíti, írás közben láthatólag megkedvelte a sokra hivatott ifjú lányt, mert olyan határig azonosul vele, hogy saját nem szabványos poétikai ismereteivel is felruházza: Csajághy Laura tudja a morák alkalmazását, ismer daktiluszt, szpondeuszt, még lírai hatáskeltő erejüket is, mintha Debrecenben a Dóczi Intézetben nevelték volna idáig. Az asszony semmi önmagában, s ha valami akar lenni, hazudnia kell. Ő Mihályt mindig nagy embernek látja, csak nagy embernek, ha elmondaná neki, milyen halk, szinte kétségbeesett mellette, nem hinné el. Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel. Hajna – vert át a szívén. De akik a ruhát elszaggaták. Örül majd a hősnője később sem, de nem a tény, a tény megszűnésének hiánya miatt lesz izgatott. Az ártatlanság boldog napjai.

Mihály gyűrögette a papírlapot. A novellaszerű írás egyazon helyszínben két szereplőt mozgat, a harmadikat csak egy ajtónyitás erejéig engedi átsuhanni, nem lényeges, mégis fontos személy. Nem ezt írta az írójelölt, nem így írta, de ezt üzente meglepően kiforrott stílusával, amely csak időnként döccen, pár év múlva már nyilván nem ír olyan gusztustalan állítmányokat, hogy a szél belenyal a homályba, olyan sztereotípiát sem – Csüry professzor kineveli belőle –, hogy jelzőt adjon olyan főnévnek, amely önmagát értelmezi, könnyű leánykéz, hát milyen lenne, mázsás? Ki életszomját el nem égeté, |. Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt. Amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait. Lépegetni – arra tanították. A férfi csaknem hideg szánalommal nézte. Ahol ez nincs, Nincs szellemvirág. Ülnek majd egymás mellett, anya, apa, Apollónia néni.

Zabáltan elhenyéljük a napot? Találtam a nénit a folyosón. Csak ült mereven, hűvösen és olyan messze érezte magát Mihálytól, mintha egy másik csillagról suttogná felé a szavakat. Kegyelmed ma nekem ír, tíz év múlva is írni fog, és nem tudom mit, nem tudom kinek. Forrongó meleg, Élet és világ regénkben, E nagy tömkeleg. Földön honát csak olyan lelheté. Min a csalódás könnye rengedez? Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Minduntalan a kis rózsafa íróasztalra kellett gondolnia, ahol a… Már itt kellene lennie. Gát nélkül, félelem nélkül, szégyen nélkül? Kimondatlan gondolatai ott hullámzottak körülötte. Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai. Könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

A szavai… meg a rímek. Az ő keze volt, félénk gyerekkeze, nedvesen a könnytől, ahogy a hajára tévedt. Agyunk az ihlett órákban teremt. De verset ne írjon kegyelmed többé, mert én gyűlölöm a verseit. Most bizton állok itt sajátomon, És áldlak érte kétszer drága hon! S most a szabadság és a hősi kor. Most már enyém e munkán vett örök, Mit ím örömkönyűvel öntözök! Mit jósoljak neki, ha lektora vagyok, esetleg szerkesztője? Benke László: Veszteség ·. S a csendes este jő, A hold sugárinál. A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany. Zajától felréműl a szívmagány.

Szabó Magda Szabó Magdáról. Egy máglya üszkén elhamvadjanak? A tündérszép alak, Utána mély sohaj. Mit tud az írójelölt? Szél támadt, nyers, tavasz illatú. Oly égi bájakon; Hogy majd ha száll a nap. Az éveiről nem tehet senki. Zordonak leszünk, Mert talán a féltés dúlja. Nyelni a könnyeit és mosolyogni a pilláin át.

A lány majdnem rémülten emelkedett fel, hogy felállt. Tépjen le egy szál virágot kegyelmed. Sulyok Vince: Egy ősz örök emléke ·. Most tél van és csend és hó és halál. De neked kevés a nevem, engem akarsz, ahogy még senki sem látott soha. Kicsit megszédült bele, míg megértette. Az ellenséges istenek haragját. Igen, ez lehet ő. Ilyen lehet Mihály. Mihály elmosolyodott, fáradt volt a mosolya… Leemelte a lány hímzőrámáját a székről, leereszkedett az asztal mellé. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.